Füst nélkül


Young man smoking dangerous cigarette with toxic skull smokeAmikor gimnazistaként egy kortárs segítő csoport dohányzás megelőző előadásán egy tőlem néhány évvel idősebb lány arról beszélt, hogy a tüdőrák 93%-áért, a légúti megbetegedések 80%-áért, és a szívinfarktusok egynegyedéért a dohányzás felelős, hallgattam unottan a hetedik órában, bőszen jegyzeteltem, de eluralkodott rajtam a „mindenki hagyjon már békén ezzel a statisztikai dömpinggel” és a „nem ettől fogok nem rágyújtani” érzése. Az is elhangzott ezen az előadáson, hogy kis hazánk az elsők között szerepel világviszonylatban dohányzás tekintetében, hogy mely káros anyagokat tartalmazza a dohányfüst (kátrány, nikotin, ammónia, szén-monoxid stb.), és hogy milyen egészségi előnyökkel jár a leszokás. A kapott információk akkor kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy meggyőzzenek bármiről is.

Egy évvel később egy családi barátunkat látogattuk meg a kórházban, majd két hét múlva a temetésén is részt vettünk. Akkor többen kérdezték, miért halt meg ilyen fiatalon. – „Tüdőrák. Erős dohányos volt.”– hangzott a válasz. Akkor először fogalmazódott meg bennem, hogy egy embernek az életébe került a szenvedélye, és akkor először gondoltam arra, hogy ez velem is megtörténhet.

Amikor gyerekként elesünk a biciklivel az utca egy pontján, a következő körnél, mikor ugyanarra hajtunk, eszünkbe jut az esés, ezért óvatosabbak vagyunk, ha sütés vagy főzés közben megégetjük magunkat egy óvatlan pillanatban, a továbbiakban fokozottan ügyelünk arra, hogy kesztyűs kézzel nyúlkáljunk a forróság közelébe. Amikor meghalt egy barátom, elgondolkodtam azon, érdemes-e követni őt egy jó slukkért a halálba. Amíg nem éreztem át a súlyát, addig nem rólam szólt ez a történet. De vajon van-e egy beteg embernek még lehetősége arra, hogy menjen még egy kört, a döntését meghozva, már cigi nélkül? Általában a figyelmeztetés akkor válik kellő horderejűvé, amikor már késő.

Miért kell fájnia ahhoz valaminek, hogy komolyan vegyük? Ez is eszembe jutott akkor, amikor az életről és a dohányfüstről gondolkoztam. És akkor jöttem rá arra is, hogy senki más nem vállalhat felelősséget az egészségemért, csak én.  Az egészség szó is olyan elcsépeltnek tűnt akkor a középiskolában, ezért lefordítottam magamnak, hogy jobban értsem. Minél kevesebb ideig élek, annál kevesebb időt tölthetek a családommal, a szerelmemmel, a barátaimmal, azokkal a dolgokkal, amik számomra kedvesek: az olvasással, a lovaglással, jó beszélgetésekkel, mert ha a dohányfüstöt választom, esélyt adok a korai halálnak. És ha esélyt adok neki, akkor nem vállalok felelősséget, másra hagyom a döntést, meddig élek meg minden pillanatot egészen.

Azt hiszem, akkor éreztem magam először felnőttnek, amikor ezt átgondoltam, és úgy döntöttem, attól vállalom én a felelősséget magamért, mert nemet mondok a füstre. Keresek magamnak olyan örömforrást, ami tovább tart annál a néhány percnél, míg a cigi tövig ég. Agyamra mentek a szüleim, akik folyton hangoztatták, „majd ha felelősséget vállalsz, akkor leszel felnőtt”, de akkor jöttem rá, hogy a felelősségvállalás egyet jelent azzal, hogy nem mástól teszem függővé, hogy meddig jutok, hogy érzem magam, milyen döntést hozok, sikert élek-e meg, vagy kudarcot. Több száz alkalommal mondtam nemet, amikor kínáltak: „Köszi, én enélkül is jól érzem magam”.

 Soltész Adrienn

pszichológus, a blog szakmai vezetője

Megjegyzés hozzáfűzése